Az történt, hogy készítettem egy fotósorozatot Arminnal a Visage Models megbízásából, majd kiposztoltam néhány fotós Facebook csoportba 1-1, a sorozatból választott képet. Hogy belevágjak a történet közepébe, a teljesség igénye nélkül az alábbi (szerintem) kritikus hangvételűnek szánt kommenteket kaptam a megosztott képeimre:
„Ezt inkább engedd el.”
„Gusztustalan.”
„Ettől szeretném egy fagyiskanállal kikaparni legalább az egyik szememet, vagy egy szikével mint a fűrészben, de az sem baj ha nincsen mögötte kulcs.”
„Háttér, Vaku,és koncepció. Más baja nincs is.”
„ha ez jelenti a vizuális kultúra következő lépcsőjét akkor inkább maradok a szintemen”
És az abszolút kedvencem:
„Ha ez komolyan tetszik valakinek, amit egy teljesen amatőr is meg tud csinálni, akkor ez a fotográfia halála. Habár egyébként is megérett a világ a pusztulásra:) A legapróbb részletekig ez a fotó a legigénytelenebb, összedobott, átgondolatlan s....r amit mostanában láttam. A modell nagyon mutatós, sokkal többet érdemel. Én sem vagyok profi fotós, évek óta tanulom, ez egy folyamat, de ezzzzz, hát ez valami förmedvény. Nézzetek utána, hol tart ma a profi fotográfia, hát nem erre. Tudom a szabályzat szerint, nem szabad senkit bántani, de ezt fontos volt leírnom, még ha kizárással is jár. Annyi ilyen oldal van még, mint amennyien fotósnak tartják magukat. Kétségtelen fellendül a csoport, talán ezért is közölték ezt a förmedvényt. Na jöhetnek a hozzászólások:))”
Szegény Sándor, nem bírja a kritikát...
Sokszor említettem már, hogy a Facebook-on, az úgynevezett szakmai csoportokban az én értékrendem szerint igencsak sajátos módon történik a képek megítélése. Most mondhatnád, hogy „engedd már el”, de nem akarom!
Tény: a megosztott képeimen most éppen se kilógó cicik, se formás popsik, se gyerek, se kutya nem szerepelnek, de nem is azzal a céllal osztottam meg a képeket, hogy „jajj de cukiii”, „húúú de dög” és „milyen gyönyörű ez a modell” típusú kommentek áradatában fürdőzhessek. (Bár, ha lennének a képemen ilyen szivecskézni való tényezők, sem feltétlenül ezek a meglátások boldogítanak.)
Tény az is, hogy az általam választott koncepció és a fényhasználat most valóban a kezdőknek szóló tankönyvben előírtakkal szembe megy. A klasszikus fotográfiai alapelvek szemszögéből vizsgálva renitensek ezek a képeim.
Fontos megjegyeznem azt is, hogy ezekbe a csoportokba azért is posztolok, mert a képeimmel közölni szeretnék és lévén, hogy szakmai csoportról beszélünk, lehet naívan, de szakmai diskurzusokra, technikai vagy éppen művészi aspektusú riposztokra számítanék.
Aztán kiposztolok egy átlagostól eltérő képet, és elindul a lavina.
De mi ezzel a baj?
Félreértés ne essék: nem kell, hogy mindenkinek tetszen a munkám és azt se mondom, hogy amit csinálok az követendő vagy példa értékű, vagy hogy csak az a jó! Az ilyen jellegű képeim esetében ráadásul nem is a közízlés kiszolgálása a célom. A vélemény szabad, mégis végeláthatatlanul zakatol a fejemben az érdemi megválaszolásra még sosem jutott kérdés:
Miért gondolja egy saját magát is kezdő fotósként aposztrofáló egyén, hogy a fenti kommenteknek megfelelő stílusban és szempontrendszer szerint minősítheti a képeimet, vagy egyébként bárki más, bármilyen képét?
Hol van a szakmai alázat és az önkritika azokban az emberekben, akik másokat ilyen határozottan, már-már önkívületi állapotban, de teljesen vakon kritizálnak?
Aztán persze felmerül még az is, hogy ha saját magát valaki haladónak, vagy éppen profinak tekinti, és úgy kritizál, miért nem gondolkodik el rajta, hogy a szabályok tömeges megszegése egy másik profi fotós munkájában (példának okáért az én munkámban) talán nem is a véletlen műve? Urambocsá’ lehet, hogy egy konkrét műfaj, vagy valami, amit úgy hívnak: művészet...
Miért van az, hogy csak nézünk, de nem látunk?
Nagyon fontos ezen a ponton leszögezni, hogy ez nem arról szól, hogy ne legyen kritika. SŐT! Sándor bírja, szívesen fogadja és kérésre örömmel osztja is a szakmai kritikát. Az építő kritika fontos része a fejlődésnek. A baj itt az, hogy a „Gusztustalan” csak így önmagában nem kritika. A „legigénytelenebb, összedobott, átgondolatlan s....r” egy kezdőtől szintén nem kritika. Az előbbi egy vélemény, az utóbbi pedig leginkább szűk látókörből és tudatlanságból fakadó okoskodás.
És amikor ez után még valaki azt írja, hogy tanuljak ezekből a „kritikákból”, akkor már tényleg nem tudom, hogy sírjak, vagy nevessek...
Bár az esetek többségében már inkább szórakoztat, sokszor mégis dühít ez az egész, mert sokkal károsabb maga a jelenség, mint ahogyan elsőre tűnik. Ugyanis sokakat vihet félre 1-1 ilyen kommentáradat és olyanok kedvét is elveheti az alkotástól, kísérletezéstől, szárnypróbálgatástól, akik tehetségesek, de esetleg nem rendelkeznek elegendő önbizalommal, vagy még az útkeresés elején járnak.
Bizonyos esetekben nagyon nehéz eldönteni, kinek a szava számít és miért vagy épp miért nem...
Ha már nagyon megmondósra vesszük a figurát, akkor tessék, itt az én véleményem: Addig, míg ezek a megmondó emberek csak hangosan kiáltozzák a semmit és nem támasztják alá szakmailag „választékosan megfogalmazott” véleményüket, kommentjüknek egy hangos böfögésnél nagyobb értéke nincs. Azt meg társaságban általában nem illik, de lehet valaki azt is mondaná rá, hogy gusztustalan...
De ez is csak egy szubjektív vélemény és csak akinek inge, az vegye magára!!! :)
Nem áll meg az élet a tankönyv első 3 oldalánál!
A szépség, a művészet szubjektív, de objektív alapokon nyugszik. Az ízlés pedig sosem objektív kérdés, erről vitatkozni felesleges, de ettől még tény, hogy csak azért, mert valami nem tetszik, még nem egyértelműen szar. És az sem feltétlenül baj, ha belátjuk, hogy talán bizonyos dolgokat egyszerűen csak nem értünk, mert még nem értünk el odáig vagy még nem értünk meg rá.
Azoknak, akik még a pályájuk elején járnak, javasolnám, hogy sokkal több alázattal közelítsenek a rendhagyó alkotásokhoz és tájékozódjanak szeleskörűen, mielőtt nekiugranak valakinek azért, mert nem ez volt a tankönyv első 3 oldalán…. Érdemes tovább és többet olvasni, szemlélődni a nagy világban a mélyebb összefüggések megértése végett.
Nemrégiben ért véget például a Nemzeti Galériában a Vaszary életmű kiállítás. Számomra lenyűgöző élményt nyújtottak az ott látott képek, elképesztő az út, amit a művész bejárt. A kiállítás első és utolsó képe, azaz a művész egyik első és egyik utolsó alkotása úgy volt elhelyezve, hogy egy látószögből volt látható. A két alkotás létrejötte között 54 év telt el és egy laikus számára szinte biztosan nem lenne egyértelmű, melyik képtől indult és hova jutott a mester.
Az bizonyos, hogy erősen elgondolkodtató a különbség, szerintem mégsem az a konklúzió, hogy Vaszary élete végére meghülyült és az utolsó képét egy 3 éves gyerek is képes megcsinálni, csak azért, mert az első kép könnyebben emészthető, mint az utolsó. Egyáltalán nem véletlen, hogy ez a fajta ábrázolástechnikai változás rengeteg jelentős alkotó életútjában felismerhető.
Ha megnézzük például Picasso képeit, hát ott sem az egyre realisztikusabb, szabálykövetőbb, egyre könnyebben emészthető ábrázolás irányba haladt a művész az idő előrehaladtával. Sőt! Ahogy telt az idő, egyre szürreálisabbak lettek a képei, mert vélhetően nem egy sokadik szabálykövető munkát akart létrehozni, hanem kreatívan használva vagy éppen megkerülve az általa jól ismert festői eszközöket, valamit ki akart fejezni, valamire fel akarta hívni a figyelmet alkotásaival. Bele se merek gondolni, hogy ha kortársunk lenne Picasso, milyen kritikákat kapna most ezen az alapon egy „szakmai” Facebook csoportban. :) De behozhatjuk még ide akár Salvador Dalí-t is, vagy ha már fotózás, egyszer összeszedtem egy pár rendhagyóan alkotó, de inspiráló fotográfust. Ha érdekel, nézd meg itt.
Egész életünkben változunk, hatással van ránk a világ, fejlődünk és alakulunk. Engedjük már meg azt, hogy vannak, akik másképp gondolkodnak, máskép látják jónak, vagy épp kifejezőnek a művészetet, az ábrázolást és ez így van rendjén. Nem véletlenül zajlik évekig az iskolában egy-egy művészeti képzés és folytatódik asztán a fejlődés és alakul a látásmód az iskolán kívül a való életben. Fotósként és bármilyen más művészeti ágban tevékenykedőként a vizuális érzékelésünket is fejlesztenünk kell, és ehhez befogadónak kell lennünk az újra a másra. Nem kell mindent elfogadni, de nyitottnak kell lenni, mert az szinte biztos, hogy a komfortzóna elhagyás után vár minket valami csodálatos, valami több, amiről talán nem is álmodtunk korábban…
Hogy kinek mi és miért tetszik, vagy éppen miért nem, és ez szerintem milyen összefüggésben áll ez azzal, hogy mi a jó és mi nem az, arról korábban ebben a cikkben már bővebben elmondtam a véleményemet.
Nem csak a szakmának vannak ám szabályai...
Jó munkához idő kell és tapasztalat, meg gyakorlás és persze átfogó ismeretek. A szabályokat meg kell tanulni és ez akkor igaz a legjobban, ha éppen a szabályok áthágása, a határok feszegetése a cél. Sok olyan eset van, amikor a kifejezés és közlés módja az alkotásban éppen a szabályok TUDATOS megszegése. Csak azért, mert valaki éppen szembe megy az árral, nem biztos, hogy nem tudja, merre folyik a víz.
Szóval minden fotóst arra bíztatok, hogy tanulja meg jól a fotográfia szabályait, aztán tartsa be, vagy szegje meg őket kedve, alkotói szándéka szerint. Az összes szabály azért van, hogy alkotóként egyszer majd alkalom adtán felrúgjuk őket, de csak miután jól megtanultuk, és a sorrend nem felcserélhető. Csak is tudatosan szabad a szabályokat felrúgni, de úgy viszont igen is érdemes, mert a komfortzóna elhagyása is egy fontos része a fejlődésnek, elengedhetetlen a saját képi világ, az egyedi stílus megtalálásához, sőt, talán ez a lépés vezethet el végül a maradandó alkotások létrejöttéhez is. Ha igazán emlékezeteset akarsz alkotni, merj kísérletezni, légy kreatív, és igen is szegd meg a szabályokat, ha úgy tetszik!
Ezt nem én találtam ki, egy sokak által igen nagyra tartott és korábban már említett művész már tutira beelőzött vele. Ő így fogalmazott:
„Tanuld meg a szabályokat, mint egy profi, hogy aztán úgy szeghesd meg őket, mint egy művész.” - Pablo Picasso
Viszont, ha már a szabályoknál tartunk, felhívnám a figyelmet rá, hogy nem csak a fotográfiának, a társas együttélésnek is vannak szabályai, melyeket viszont érdemes a megismerésük után úgy általában betartani.
Fontos például az a szabály, hogy tásaságban nem böfögünk hangosan, szakmai csoportban meg megalapozott, szakmai alapokon nyugvó kritikát fogalmazzunk meg, segítő szándékkal, emészthető stílusban. És az is fontos szabály, hogy ha valakit szakmailag kritizálunk, előbb utána nézünk, hogy a kritikánk kereszttüzében álló alkotás létrehozója kicsoda, és valóban van-e alapunk, okunk, jogunk igénytelennek, átgondolatlannak meg még kitudja milyennek nevezni a munkáját. Mert az is lehet, hogy van, de még az is előfordulhat, hogy nincs.
Kritikus barátommal abban az egyben bizony egyet tudok érteni, hogy a profi fotóssá válás hosszú folyamat. Nekem 20 évem ment el rá eddig és még mindig úgy érzem, hogy az elején járok, talán soha nem is leszek kész teljesen, de utam során jó pár dolog azért a poron kívül is rám ragadt. És bár én vagyok saját magam legnagyobb kritikusa, azt bátran ki merem jelenteni, hogy nem igazán szoktam már „igénytelen, átgondolatlan, összedobott szarokat” fotózni. :
Az említett sorozat teljes egészében itt tekinthető meg:
Ja és még valami:
Számos rendkívüli látásmóddal, nagy tehetséggel és magas szakmai tudással rendelkező fotográfussal volt módom találkozni, és az ő kritikájukból, látásmódjukból, tapasztalataikból tényleg rengeteget lehetett és még lehet most is tanulni. Szoktam velük meghallgatható módon is beszélgetni. :)
Ha tetszett a tartalom, támogass minket!
Amennyiben lehetőséged van rá, járulj hozzá további szöveges és online videós tartalmaink, podcast adásaink és oktató anyagaink létrejöttéhez! Támogass minket Patreon oldalunkon keresztül!
